Magyar, 2000
Példányszám:
800
Lovas Ildikó a délvidéki írónemzedék legfiatalabbjai közül való, már előző novelláskötetével (Kalamáris) is bizonyította vitathatatlan tehetségét. Azokban az elbeszélésekben is „önmagát írta”, a szülővárosához, Szabadkához való viszonyát, a háború éveiben eluralkodó balkanizálódás lélekromboló hatásait. Ebben a regényen is az ő gondolatain keresztül szűrődik át a történet, amelynek szinte nincs vagy alig van cselekménye, hiszen lélektani regény ez a javából, amelynek középpontjában az elbeszélő, azaz az író áll. A szabadkai városi kórházban pszichológusként dolgozó, kisfiát a történet idején lélekben egyedül nevelő fiatal asszony elmélkedéseinek, gondolatfutamainak lenyomata a lírai hangulatú regény. Vissza-visszatérő motívumok a távoli Ausztráliába vágyakozás, az „úgy kell élni, hogy beleütközzünk a dolgokba, és megsimogatjuk azokat” hangulata, az „uborkát súrolni apró kefével, rücskös részeit tapogatni, megmosni, nagy üvegbe rakni, eltenni télire, azt kellene tennem beszéd helyett” érzése át meg átindázzák, ezt a pókhálófinomságúra szőtt asszonyregényt, amely egyként szól a háború által megnyomorított, örökre porba tiport lelkek magányáról, és arról, hogy „férfiak nélkül, mit sem ér az élet”. De hogyan lehet túlélni azokat az éveket, amikor a férfiakat és asszonyokat vágóhídra hajtott állatokhoz is méltatlan módon mészárolta le az ellenség, egyáltalán képes-e az emberi lélek annyira regenerálódni, hogy a zsigerekbe ivódott félelem és gyász helyett újra élni tudjon, anélkül, hogy a halál gondolata nap mint nap meg ne kísértené. A kórház, az a környezet, ahol az elbeszélő szívéhez oly közel álló Amál néni betegként fekszik, nem ad egyértelmű választ a filozofikus kérdésekre, hiszen maga a beteg fogalmazza kerek mondatba azt, amitől az író is fél, a várostól és a benne élőktől, azoktól amivé ezek az emberek lettek. „Nézze kedves doktornő, mi innen, ebből a városból nem fogunk eljutni, nem fogunk elindulni és megérkezni, csak a halálba”. Kegyetlen szavak ezek, ám Amál néni halálával talán el is temetődnek. Hiszen az idős asszony gyónt orvosának a hitelét vesztett múltról, a hamissá vált reményekről, az ismeretlen jelenről, sőt még arról is, hogy mindezek miatt elképzelhetetlen a jövő. Ám az orvos tudatán lassan átszűrődő gondolatok, a más által megfogalmazott érzések a tisztítótűz utáni katarzissal értek fel. Mert a fiatal asszonyban aki eddig képtelen volt az írásra, hiszen úgy érezte, nincs már benne történet, mert annak megszakadt a fonala, aki a múlt emlékképeiből és tapasztalataiból próbálja összerakni a jelent és a jövőt, lassan megfogalmazódik ez a „születésnapi történet”, amely az „álomidő” múlásán keresztül érzékelteti – hacsak halvány reményforrásként is –, hogy bár a lélek sebei talán soha nem gyógyulnak be, a romokon mégis új életet kell kezdeni önmagunkért és a kezünket el nem engedő gyermekeink miatt. Szépen megírt, kiemelkedően jó regény Lovas Ildikóé, igazán azonban azok fogják majd élvezni, akik képesek őt követni a lélek halkszavú, szomorú útjaira.
Non shole sed vitae discimus.
Per aspera ad astra.
Knjige su lek za zaborav.
Knjiga nema dna.
Učenje je svetlost
Izreke su ukras govora
Prijatelj je sveta reč- zato ih je malo
Ma šta radio misli na kraj
Ćutanje je često najbolji odgovor
Nijedan čovek nije u svakom trenutku pametan
Brada ne čini filozofa
Neznanje je mati svih poroka
Bolje je prijatelju oprostiti, nego ga izgubiti
Za onoga koji traži, prošlost više ne postoji
Dobrom čoveku sve dobro stoji
Najgorča istina bolja je od najslađe laži
Oči veruju sebi, a uši drugima
Žene su da sa ljube, a novac je da se troši
Čista su jutra i večeri
Nikada se ne igrajte mačke i miša, pogotovo ako ste miš
Bolje je dati vunu, nego ovcu
Ne uzdaj se u sreću, već u samog sebe
Tajna koju zna troje, nije tajna
Sećanje je kamen spoticanja na putu nade
I najveći talenti gube se u neradu
Svako je sam sebi najmanje poznat
Sa svešću nema pogodbe
Pazite na sitninu, dukati se sami čuvaju
Teško je praznoj vreći da stoji uspravno
Pravi put nije težak zato što je jedini
Svaka šala, pola istine
Govori istinu pa ne moraš ništa pamtiti
Upoznati samog sebe, to je vrh saznanja
Sadašnjost je izvesna, ali je budućnost neizvesna.
Previše je kasno živeti sutra, živi još danas.
Jednak sa jednakima rado stanuje i živi.
Teška je beda koja nastaje iz obilja.
Starost se došunja neprimetno.
U nevolji su ljudske duše slabe
Istina biva potiskivana, ali ne i uništena.
I najbolji od plivača ponekad potone u vodu.
Niko ne šepa zato što drugoga bole noge.
Nije bogat onaj koji ima mnogo, nego onaj koji daje mnogo
Svi živimo pod istim nebom, ali su nam horizonti različiti
Ako ti je preostao još samo jedan dah, iskoristi ga da kažeš hvala
Male stvari stvaraju savršenstvo, a savršenstvo nije mala stvar
Ništa nije važnije od današnjeg dana
Kudi čoveka kada te čuje, a hvali kada te ne čuje
Čitanje kvari vid, dobro vide samo nepismeni
Nije skupa knjiga - nego neznanje.
